Miért nem tetszik az új ingatlanadó? (Vélemény)

Az izgalom ezúttal nem volt hiábavaló: a korábbi évektől eltérően most nem csupán meddő vita folyt az ingatlanadóról, hanem egy kormány el is jutott odáig, hogy egészen konkrétan rögzítse, mit és hogyan kíván tenni.

Korábban a politikai bátortalanság ezt megakadályozta, ezúttal nem ez történt. Hornok Krisztián, a DTZ ügyvezető igazgatójának véleménye.


További véleményeket a portfolio@portfolio.hu címre várunk.

A döntés végre megszületett, az említett politikai bátortalanság azonban nem tűnt el - éppen ellenkezőleg. Míg a kiterjesztés látszatát keltve az ingatlanadót egy új vagyonadóba csomagolták, az elfogadásig olyan mértékű puhításon esett át, hogy ma már kérdéses, volt-e egyáltalán értelme a nagy nekiveselkedésnek. Egy válságkezelésre szerződött, magát szakértőinek nevező kormánytól többet vártam.

Emlékeztetőül: a 30 millió forint alatti ingatlanok után a jelenlegi rendszer szerint kell fizetni a már eddig is létező adókat. 30 és 50 millió forint között a teljes ingatlanérték 0,35%-át kell befizetni (ekkor a korábbi adók már nem terhelik az ingatlant), 50 millió forintot meghaladó értékű ingatlanok esetén pedig a sávhatár fölötti összegre 0,5% adókulcs érvényes. A nagycsaládosok, nyugdíjasok, munkanélküliek különböző kedvezményeket és könnyítéseket kapnak. Több becslés látott napvilágot arról, hogy a lakóingatlanok mekkora hányadát érinti az új adó: ezek 5% és 20% közé teszik ezt az arányt.


Adófizetők kerestetnek!

Az utóbbi hetekben ismét divat lett az ingatlanadóról nyilatkozni. Több olyan véleményt lehetett olvasni, ahol szakértők szögezték le nagyon határozottan - részben adóelméleti fejtegetések alapján, részben csak személyes meggyőződésüknek hangot adva -, hogy téves és demagóg dolog az ingatlanadót úgy feltüntetni, mint az adóelkerülés elleni harc egyik eszközét, az igazságos közteherviselést nagyban segítő megoldást.

Kedves közgazdász és ingatlanszakértő kollégák, Önöknek minden bizonnyal igazuk van, amikor azt állítják, hogy nem ez az ingatlanadó lényege. A Tökéletes Adórendszer utáni soha véget nem érő kutatás nem ezért foglalkozik ezzel az adófajtával. Én azonban úgy gondolom, hogy nem szabad szem elől tévesztenünk a kiindulópontot, azt a helyzetet, amelyben jelenleg vagyunk.

A magyar adórendszer, sőt, állítom: a magyar gazdaság legnagyobb kihívása, hogy nagyon kevesen viselik a közterhek aránytalanul nagy részét. Tízmilliós országunkban nem éri el a hárommilliót azok száma, akik személyi jövedelemadót fizetnek - aminek egyenes következménye ennek a szűk körnek a túladóztatása, a munkaerő terheinek az egekbe szökése, a versenyképesség tragikus szintje, és a piaci szereplők erőteljes érdekeltsége az adóelkerülésben. Nincs időnk és nincs választásunk: drasztikusan meg kell növelni az adófizetők számát. Nem azért, hogy több pénzt szedjünk be, hanem azért, hogy elviselhető szintre csökkenthessük a legális munka terheit. Hogy érdemes legyen az országban legálisan munkát adni és vállalni. Jelenleg ugyanis nem érdemes.

Magyarország másik fontos sajátossága, hogy 90% körül van a saját tulajdonú lakásban élők aránya. Az ingatlantulajdon pedig viszonylag jól képezi le a polgárok pénzügyi helyzetét. Természetesen ez a leképezés nem tökéletes, de mindenképp nagyságrendekkel pontosabb, mint az, ahogyan például az SZJA-bevallásokban jelenleg szereplő jövedelmek tükrözik a valóságot. Éppen emiatt kínálna az ingatlanadó egyedülálló lehetőséget arra, hogy a közterhek viselését egyenletesebben és igazságosabban valósítsuk meg, mint eddig. Ennek két olyan feltétele lenne, amelyek a jelenleg elfogadott verzióban a legkevésbé sem teljesülnek: az általános érvény és a beszedett adó megfelelő összvolumene.


A látszat méltányossága

Kétségtelen, hogy a minden ingatlanra egyformán kiterjedő adó terve azért futott zátonyra, mert a kormány - vagy a mögötte álló politikai erő - ennél méltányosabb megoldást szeretett volna.

A méltányosság egy, a maga teljességében nehezen megfogható adóelméleti fogalom, amely valamilyen értékrend szerint ítéli meg az egyes adófajtákat és azok megvalósulási módjait. Legtöbbször azonban megjelenik az arányos teherviselés, mint a méltányosság legfőbb kritériuma. Ilyen értelemben beszélhetünk horizontális és vertikális méltányosságról: előbbi azt jelenti, hogy a hasonló vagyoni-jövedelmi helyzetű polgárok egymáshoz hasonló terhet viselnek, míg utóbbi azt, hogy a tehetősebbek nagyobb, a kevésbé tehetősek kisebb mértékben járulnak hozzá a közterhek viseléséhez. Az alapelvek szintjén ebben nagyjából mindenki egyetért.

Ha elfogadjuk, hogy az egyes adózók ingatlanainak egymáshoz viszonyított értéke mond valamit arról, hogy az adózók egymáshoz képest mennyire tehetősek, úgy egy, az ingatlanok értékének százalékában meghatározott adó önmagában is összhangban áll ezekkel az alapelvekkel. A kormánynak azonban ez nem volt elég: progresszív adót akartak, amely a kisebb értékű ingatlanokat egyáltalán nem terheli (illetve csak annyira, amennyire eddig is), míg egy bizonyos érték fölött növekszik a teher, "büntet" az adó.

Az adók méltányossága azonban gyakran csak látszólagos, és Magyarországra különösen jellemző ez a helyzet. Gondoljunk csak a nagyon méltányosnak szánt, erősen progresszív és kivételekkel tarkított személyi jövedelemadóra, amely ma a fent leírtak szerint egy meglehetősen méltánytalan tehereloszlást eredményez - annak következtében, hogy igen sokan nem fizetik! Ez a látszólagosság tetten érhető a most megismert ingatlanadó kapcsán is.


A teljesség igénye nélkül érdemes megfontolnunk az alábbi példákat, különös tekintettel a vertikális méltányosság követelményére:

- A 30 millió Ft alatt tovább működő adók területarányosak: létezik-e méltánytalanabb teher egy olyan adónál, amely csak az ingatlan méretét veszi alapul, és ezáltal az ország szegényebb részein az ingatlanok értékének nagyobb részét vonja el, mint a jómódú környékeken? További érdekesség, hogy az adó kivetése nem kötelező az önkormányzatok számára, tehát a terhelés konkrét mértéke esetleges.
- Ha Kovács úr és Tóth úr ugyanakkora fizetéssel rendelkezik, de Kovács úrnak van egy 29,5 millió forintos lakása, míg Tóth úrnak nincs, nem állítható-e, hogy előbbi lényegesen jobb anyagi helyzetben van? Kettőjük adóterhelése szinte azonos.
- Ha Kiss úr ingatlana 29,9 milliót ér, Nagy úré pedig 30,1-et, valóban indokolt, hogy előbbi ne fizessen ingatlanadót, utóbbi viszont a teljes értékre a 0,35%-ot (évi 105 ezer forintot)?
- Ha Pénzess úr jelentős vagyonának nagy részét ingatlanban tartja, de ügyel arra, hogy azok egyenként 30 millió forint alattiak legyenek, rendben van-e, hogy nem kell adót fizetnie utánuk?

Nem tagadom, ha azzal vádolnak, hogy a fentiek kimerítik a kákán való csomókeresés esetét, bár biztosan mindegyikre találhatunk valós példát. Az volt a célom, hogy rávilágítsak: ha a méltányosság a szándékok szintjén megvalósul, a tények még egész mást is mutathatnak.


A fürdővíz és a gyerek

Vannak ennél nagyobb problémák is. Mára megtanulhattuk, hogy a magyar polgár igen leleményes, ha adójának mérsékléséről van szó. Láttuk például, milyen csúfos kudarcot vallott a luxusadó, nagyrészt épp ennek köszönhetően. Az új ingatlanadó logikája lényegében a luxusadóéval azonos. Borítékolható, hogy beindul a nagy értékű ingatlanok jogi értelemben történő feldarabolása, amely által az egyes ingatlanrészek kikerülnek az adó alól, vagy legalábbis a kedvezőbb sávba esnek. Konjunktúrára számíthatnak azok az értékbecslők is, akiknek szakmai gerince viszonylag hajlékony... Minden ilyen lépés eltéríti az adó hatását attól, ami a jogalkotó eredeti szándéka volt, és az adózók egymáshoz viszonyított terhelését aránytalanná teszi - arról nem beszélve, hogy erőforrásokat emészt fel mind a kreatív megoldások megvalósítása, mind az ellenük való küzdelem.

Ez nyilván egy káros, de még mindig nem a legrosszabb következmény. Véleményem szerint a legnagyobb gond az, hogy az ingatlanok ilyen nagy hányadának kihagyásával töredékére csökken a beszedett adó volumene - és ezzel arányosan csökken a bevezetés haszna is. Félreértés ne essék, még véletlenül sem kívánom a magyar lakosság nagyobb mértékű adóztatását! Az adóbevétel csökkenésével azonban értelmét veszti az a sok erőfeszítés, amelyet egy jól működő ingatlanadó bevezetése érdekében tettünk és még tenni fogunk: itt rendszert kell építeni, szabályokat alkotni, értéktérképet kialakítani, szakértőket kiválasztani és így tovább. Mindezek befektetést jelentenek egy jobban működő adórendszerbe, de vajon érdemes-e, ha az ingatlanok többségét kihagyjuk és a tőlük várható összegekről lemondunk? Nem pénzt veszítünk ezzel, hanem mozgásteret: lényegesen kevesebb forrás áll rendelkezésünkre, amelyet más, rosszul működő adók csökkentésére fordíthatnánk. Ebben áll leginkább az elszalasztott lehetőség - és az árát versenyképességben, foglalkoztatásban fogjuk megfizetni.

Quelle: Portfolio.hu